– Jobb, ha tudjátok, dobni fogom Andrist, és azzal fogok járni, akivel még soha, senkinek nem sikerült! – dühöngött (Edina).
– Borrel igazgató úr? – kérdezte Kinga.
Cortez üzenete: ?
Na, ezen meglepődtem, úgyhogy gyorsan visszaírtam.
Reni üzenete: Rejtve vagy?
Cortez üzenete: persze.
Reni üzetene: :)
Cortez üzenete: Mit csinálsz?
Reni üzenete: Katával, Virággal, Jacques-kal és Dave-vel beszélek. Várj, most ugrott be Zsolti ablaka is. Küldött egy linket.
Cortez üzenete: Ne nyisd meg.
Reni üzenet: Miért?
De akkor már késő volt. Mert rákattintottam. Zsolti valami hülye oldalt küldött, amin valami természetkép volt, majd hirtelen átváltott az Ördögűző képére, és egy őrületeset sikoltott. Be volt dugva a fülembe a fülhallgató, így majd' szívrohamot kaptam, annyira megijedtem. Akkorát ugrottam, hogy kis híján leestem a székről, ráadásul úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem, kidobog a helyéről. Kirántottam a fülhallgatót a gépből, és félredobtam, majd a fülemet fogva próbáltam lenyugodni kicsit.
Reni üzenete: Uhhh.
Cortez üzenete: Mondtam… Jól vagy?
Reni üzenete: Nem. Megijedtem. Nagyon. :( :( :(
Cortez üzenete: :) Léptem Entourage-t nézni.
Reni üzenete: Oké, én meg beszélek Zsoltival.
Cortez üzenete: Hajrá.
Cortez kilépett.
Én pedig még mindig kissé remegve kattintottam Zsolti nevére.
Reni üzenete: Ez gonosz volt! Tudod, hogy megijedtem?!
Zsolti üzenete: Muhahahahaha! Azért küldtem.
Reni üzenete: :(
Zsolti üzenete: Naaaaaa.
Reni üzenete: :)
Zsolti üzenete: Na, azért.
Miközben Zsoltival írogattunk egymásnak, hallottam a kamerán át, hogy Virág dudorászik (YouTube-videókat nézett), aztán megszólalt.
– Zsolti küldött valamit.
– Nee, ne nyisd meg! – mondtam azonnal. Késő volt. Odakattintottam, és láttam Virágot a kamerában. Koncentrált, mosolygott, aztán eltorcult az arca a rémülettől.
– Wááááááááááááááááááááááááá! – sikoltott torkaszakadtából.
– Zárd be! Zárd már be! – kiáltottam.
A következő pillanatban apu rontott be a szobámba falfehér arccal.
– Mi történt? – kérdezte.
– Semmi, Virág volt – hadartam.
– Mi történt Virággal? – hajolt le apu a géphez.
– Csókolom – köszönt Virág még mindig remegő hangon.
– Csak megijedt. Egy honlaptól – magyarázkodtam.
– Jól vagy, Virág? – nézett apu a kamerába, miközben Claude Bukowski még mindig ugatott.
– Ühüm – bólintott nem túl meggyőzően. – Úúúúúristen, de megijedtem – fújta ki magát.
– Eressz már el! Nekünk ez a helyünk. Innen jól látjuk a pasikat – vigyorgott össze a barátnőivel Kitti. Kinga hitetlenkedve meredt rá.
– „Pasikat”? A „pasikat”? Na, ne röhögtess már. A te korodban maximum Justin Bieber háttérképe jelentheti a pasit – mondta könyörtelenül.
Segélykérően pillantottam körbe, de mindenkin csak azt láttam, hogy pokolian irigyelnek, amiért ellóghatom a magyart. Klassz. Én meg bármit megtettem volna, csak hogy maradhassak.
– Rentai, még ma – szólt rám Vladár, mire feltápászkodtam, és az ajtó felé botorkáltam.
– Ha esetleg nem jönnék vissza. Szerettelek titeket – mondtam, mire az egész osztály felröhögött, és még Kardos is óvatos mosolyra húzta a száját. Vladár feszült arccal nézett le rám.
– Ez humor akart lenni? – kérdezte gorombán.
– Nem tudok dönteni – mondta gondterhelten, én pedig kérdőn néztem rá. – Szerinted ki a leghelyesebb a Vámpírnaplókban?
– Nem tudom – nevettem el magam. Igen, Virágnak ilyen problémái szoktak lenni.
– Szia – szóltam bele, amikor a vonal végén meghallottam Cortez hangját.
– Ki vagy? – kérdezte unott hangon.
– Ööö… – töprengtem. – A barátnőd.
– Melyik? – oltott tovább, én pedig elröhögtem magam.
– Haha. Az amelyik ma vásárlásnál megtudta különböztetni a cukkínit az uborkától – közöltem büszkén.
– Ügyes. Nem véletlen te vagy a kedvencem.
– Szeretek kedvenc barátnő lenni. Megtisztelő – vágtam vissza, ezután pedig a beszélgetésünk visszatért a „normál” stílusba. Egy idő után az idegen, utálatos hangú ember beleszólt, hogy az egyenlegem lejár, úgyhogy idegesen megráztam a fejem.
– Lejárok, szét fog kapcsolni.
– Visszahívlak – mondta én meg vigyorogva összecsaptam a telóm, és a tenyerem közé véve vártam, hogy hívjon. Egyébként már ráállítottam Dave-t az ügyre, hogy keresse meg nekem azt az embert, aki neveletlenül mindig beleszól a telefonomba félbeszakítva a beszélgetésünket. Mert ez azért hallatlan. :)
A gondolataimba ücsörögtem a babzsák fotelemen, amikor felcsendült a Basket Case, én meg azonnal felvettem a telefont.
– Végre leráztam Cortezt, már vártam, hogy hívj Pisti – szóltam bele. Cortez akkorát röhögött a vonal másik végén, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam.
– Pisti? – kérdezte nevetve – Pistivel csalsz meg?
– Mi bajod Pistivel?
– Á nem, semmi, biztos jó arc.
– Nagyon – erősködtem. Na, nehogy már azt higgye csak neki lehet több barátnője. Akkor nekem van Pistim. Hogy ezt hogy találtam ki? Gőzöm sincs.
– Mi folyik itt? – lépett be a termünkbe Máday.
– Máday néni, boldog karácsonyt! – üdvözölte Zsolti lelkesen az igazgatóhelyettest, aztán körbenézett, hogy mit adhatna neki. Végül megállapodott a tekintete a tanári asztalon lévő karácsonyfán (?), odalépett, majd két karral átölelve megemelte, és Máday felé igyekezett vele,
– Nagy Zsolt, mit művelsz? – kérdezte Máday megrökönyödve, és hátrálni kezdett.
– Kifejezem a szeretetemet. Tessék. Ez az öné! – nyújtogatta a fát, ami mögül alig látszott ki.
– Nagy Zsolt, hagyjál már békén! – motyogta Máday értetlenül, aztán sarkon fordult és elsietett. Zsolti nem hagyta ennyiben, utánaeredt a fával együtt, amiről minden lépésnél lehullott egy halom dísz.
– Máday néni, itt hagyta a fáját! A kutyafáját. Muhahaha […]
– Hogy telt a hétvégéd? – érdeklődtem.
– Jó volt, randiztam egy lánnyal, aki bitang jól néz ki… – mesélte, inkább a fiúknak.
– És a barátnőd? – pislogott Virág.
– A kicsodám? – ráncolta a szemöldökét Zsolti.
– A lány, a szalagavatóról – segítette, „emlékezni”.
– Ja, az? Nemtom', azóta sem hívtam fel. Lehet, hogy még a tesiteremben van? – kérdezte riadtan, mire Cortezből és Ricsiből kitört a röhögés.
– Kinga és Dave járnak??? – tátotta a száját Virág.
– Ja – bólintott Zsolti mosolyogva.
– De… és… – kerestem a szavakat. – Te mit szólsz ehhez?
– Én? Hogy „Mazel Tov” – tárta szét a karját Zsolti. – A két legjobb barátom egymásba szeretett. Még szép, hogy örülök neki! – közölte, és egy csepp rosszallást sem lehetett látni az arcán. Ahogyan döbbenetet sem.
– Te tudtad? – kérdeztem még mindig úgy, mint akit fejbe vertek.
– Ó, én előbb tudtam, mint ők – legyintett.
– De izéé. És ha te nem haragszol ezért, akkor végül is örülhetünk neki? – pislogott Virág nagyokat.
– Miért haragudnék? Most komolyan – nézett ránk Zsolti, és a szokásos hülyülés helyett valóban úgy tűnt, viccen kívül szeretne valamit mondani. – Mindig is a legjobbat akartam Kingának is és Dave-nek is. Asszem', ez megvan. És amúgy meg… aki megpróbálja bántani őket, azt szétütöm.
– Basszus! – nézett fel Zsolti riadtan a telefonjából.
– Mi az? – kérdezte Dave rémülten.
– Basszus! Ott felejtettem a barátnőmet a suliban! – mondta, aztán olyan röhögésben tört ki, hogy lefeküdt a mellette lévő székre (Macu ölébe) és nem bírt felkelni.
– Hogy érted, hogy ott felejtetted? – kérdeztem nevetve.
– Mittom' én. Annyira görcsöltem, hogy Dave-ékkel minden oké legyen, hogy elfelejtettem, hogy van barátnőm – röhögött, aztán lefordult a székről, és beesett az asztal alá. És ekkor kész, mindenkiből kiszakadt az önfeledt nevetés.
– Látom, téged kihagytak. Na, jó! Matsuda, szedd össze magad, és utoljára mondom, nem veszem be a „besárgultam, baj van a májammal” hülyeséget. Semmi bajod, készülj az órára! A többieknek pedig azt üzenem, hogy holnap reggel nagyon keményen ellenőrizni fogom az igazolást!
– Nem jöhetsz velem a bölcsészkarra! – feleltem totál hitetlenül.
– Mer? Nem mindegy, hogy vegyész vagy bölcsész? Francot érdekli, hogy milyen „ész” leszek. Valamelyik. – mondta.
– Látod, Ricsi. Ez az, ami te biztosan nem lehetsz. Valamilyen „ész” -szólt oda hozzánk Kinga, aki közben Dave iPadjét fogta az ölében, és a blogját írta, aminek a heti témája „a bántalmazott nők, akik nem merik elmondani, mi történik velük otthon, a zárt ajtók mögött”.
– Menj már! – szólt rá Ricsi röhögve. – Lehetek „ész”.
– Ja. Pen-ész – jutott Zsolti eszébe.
Zsolti ellenőrizte, hogy elég stabil-e a torlasz, és Ricsi is odavitt még egy széket, hogy biztosan bevehetetlen legyen az „erődünk”. Türelmesen és igen jókedvűen várakoztunk, aztán meghallottuk Máday hangját az ajtó másik oldaláról.
– Tizenkettő bé, mire véljem ezt? – kérdezte vészjóslóan.
– Máday néni, nem mi voltunk! Az a-sok elraboltak minket, tessék kiszabadítani! Félek! – kiáltotta Zsolti.
– Nagy Zsolt, minek nézel te engem? A termet belülről torlaszolták el, hogy lehettek volna az a-sok???
– Úgy, hogy leleményesek.
– Nagy Zsolt! – szólt Máday utolsóként örök kedvencére.
– Tessék mondani Máday néni! – pislogott nagyokat Zsolti.
– Normálisan nézel ki, és nem érkezett rád panasz. Nem szeretem, amikor így sunnyogsz. Mire készülsz? – kérdezte összehúzott szemmel.
– Máday néni, ne tessék már gyanúsítgatni. Én igyekszem belopni magát az Ön szívébe, annyira bánt, hogy így tetszik viselkedni velem.
– Én ezt nem veszem be. Figyellek! Az ott a pólódon, nem…
– Csókolom mennünk kell órára – intett Zsolti, és gyorsan felsietett a lépcsőn. Igen, a pólóján valóban Gondos tanárnő volt, „Hagyd a wookie-t nyerni!” felirattal, ami a Star Wars Chewbaccájára utalt. Hát, ezért én is berágnék. :)
– Mi van Kingával? Tiszta idegbeteg – szólt oda Ricsi, akinek Kinga arrébb rúgta a gitártartó állványát.
– Berágott rám, mert nem tudtam, hogy mindig állatorvosnak készült.
– Mi? – röhögött fel Zsolti – Mit akar meggyógyítani, lótetűt? Muhahaha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése