2015. november 16., hétfő

20+1 Bexi idézet


1. A mosoly fontos. A legtöbbször őszinte, de van, hogy idegességet, szomorúságot vagy félelmet rejt. De általában azért őszinte.


2. Fogalmam sem volt, hogy ki a bánat az a Nagy Márk.


3. – Utállak.
– Nem is.
– De igen.
– Mondom, hogy nem. Látom, ahogy rám nézel.
– Nem is nézek rád.
– Ma megcsókollak.


4. Minden ember életében vannak olyan meghatározó pillanatok, amikor kicsúszik a kezéből az irányítás, és tehetetlenül nézi, ahogyan süllyedni kezd a világa.


5. A szerelmi bánat, összetört szív, álmatlanság, étvágytalanság és lidérccé válás teljesen hétköznapi dolog egy tizenhét éves lány életében, ezen mindenki átesik, mert az élet rendje az, hogy tizenévesen az embernek fáj. Általában minden.


6. – Kuss már, barack!
– Anyád a barack – vágta rá Körte csípőből, a nézőtéren pedig óriási röhögés tört ki.

7. – Oké – gondolta át. – Akkor azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mi nem nagyon látjuk egymást – szólt, mire megrettenve néztem rá.
– Nem, nem. Az csak a műsor, nincs kikötve semmi, mi találkozhatunk, és…
– Beka – vágott közbe egy csalódott, vagy inkább lemondó mosollyal az arcán. – Akkor máshogy mondom.
– Igen?
– Nem akarlak látni. De komolyan – szólt teljesen őszinte tekintettel, mire összeugrott a gyomrom.
– Megértem. Meddig?
– Mit szólnál ahhoz, hogy mondjuk – forgatta a szemét számolgatva. – Soha.

8. Szeretek repülni. Minden olyan nyugodt. Az ablakon kilesve csak a sűrű felhőtakarót látni, ami elrejti az alattunk lévő hétköznapokat. A repülőn valahogy úgy érzi az ember, hogy minden a legnagyobb rendben van, pedig ezt az illúziót csupán az az egyszerű tény ülteti el a tudatalattinkban, hogy éppen szó szerint elrepülünk a problémáink elől.

9. – Na, mire vársz? – kérdeztem halkan, fél szemöldökömet felvonva, mire Márk egy „rajtam ne múljon” biccentéssel megszorította a derekamat, és magához rántva megcsókolt.

10. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig ültem az általam kipárnázott komódon a sötét szobában, hányszor néztem meg Márk fotóját a telefonomon, vagy hányszor mentem le lábujjhegyen a konyhába üdítőért, és azt sem tudtam, milyen rekordot döntöttem meg Damien Rice 9 Crimes című dalának a folyamatos lejátszásával, de valamikor hajnal lett, én pedig az ablaknál ülve megláttam a hófehér tájat, a fák ágain nehezedő havat és a sűrű erdőt, ami a lakóházak mögött húzódott.

11. A telefonomat elővéve megnyitottam a jegyzetet, és hirtelen felindulásból pötyögni kezdtem.
„Repítette a hírnév,
Ő szárnyra kapott,
bárki bármit ígér,
én Hullócsillag vagyok.”

12. Bárcsak kevésbé fájna, hogy ennyire beleestem ebbe az egoista hülyébe.

13. – De azért barátok maradunk, meg minden… Ugye? – kérdeztem kissé halk, erőtlen hangon.
– Aha. Meg minden – bólintott.

14. …kiáltotta a műsorvezető, Márk pedig görcsösen rászorított a kezemre. Viszonoztam a szorítást, elfehéredett ujjakkal fogtuk egymás kezét a színpadon, amikor is a műsorvezető a szájához emelte a mikrofont, én pedig magamban Márk nevét ismételgetve, visszatartott lélegzettel lehunytam a szemem.

15. …vagy utálod, vagy kedveled, ez állandóan változik, de egyszerűen nem lehet közömbös iránta az ember.

16. A legjobb barát néha kegyetlenül őszinte, néha rávilágít a hibáinkra, sőt, néha ő meri egyedül kimondani, amit hallanod kell. De az is biztos, hogy a legjobb barát az, aki elsőként áll majd ott, hogy felkaparjon a földről, miután hibát hibára halmoztál, és nem fog szólni egy rossz szót sem. Akkor már csak támogat.

17. – Miért nincs neked boldog számod? – komolyodott el.
– A boldogság nem motivál – vontam meg a vállamat hanyagul. – A boldogtalan embernek legalább mindig van mire vágynia. Ez a legjobb inspiráció.

18. A taxis a mellette ülő Bogyóra nézett, majd hátra ránk. Túl sokan voltunk.
– Nem tudok elvinni öt személyt – közölte.
– Az egyikünk nem ember – hajolt előre Pepe.
– Mi van? – kérdezte a taxis megdöbbenve.
– Ő itt Puding. Mesterséges intelligencia – magyarázta.
– Na ne mondd – dünnyögte a taxis.

19. Gondolkodás nélkül kezdtem pengetni a gitáromat, amin ösztönösen azt a számot játszottam, amit az utóbbi hat hétben nonstop hallgattam, amin milliószor gyakoroltam, amíg apunál voltam, és amire sok-sok éjszakát sírtam át, sokkal többet, mint amennyit kellett volna. A legnagyobb kedvencem. Damien Rice – 9 Crimes. Természetesen.
„Leave me out with the waste
This is not what I do
It’s the wrong kind of place
To be thinking of you” – kezdtem énekelni, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, megszűnt a világ körülöttem.

20. Az elmúlt hét összes „utállak-mégsem utállak” és „az agyamra mész- na jó, nem is mész az agyamra” vitánk benne volt ebben a csókban, amely egyszerre volt túl sok és mégis túl kevés.

20+1. – Szemét vagy – nevettem el magam zavartan.
– De te szereted ezt a szemetet – felelte.
– Fogadjunk, hogy most kacsintottál egyet – forgattam a szemem.
– Honnan tudod?
– Ismerlek – vágtam rá kapásból.
– Na. Ha annyira ismersz, akkor nyilván azt is tudod, hogy mit gondoltam – zárta le a témát, én pedig teljesen kétségbeestem.
– Nem, várj már, azt tényleg nem tudom.
– Majd elmondom. Egyszer.
– Egyszer? Mikor egyszer? – türelmetlenkedtem, bár tudtam, hogy
ezzel semmire nem megyek.
– Csak… Majd egyszer.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése